Victor Hugo regényéből az Oscar-díjas Tom Hooper (A Király beszéde) készített musical-t. Az eredmény se nem rossz, de se nem olyan jó, mint például A Király beszéde. Persze tudjuk: itt egy musical-ről van szó.

Maga a történet egyszerű, lineáris, de itt nem is ezen van a hangsúly. Van itt persze minden, mint az összes többi hasonló kaliberű filmben: szerelem, halál, bűnök, forradalom és kisebb csaták.

Ami a karaktereket illeti, nos, arról már többet tudok írni: A főszereplő Jean Valjean (Hugh Jackman), aki, a hit hatására, régi életétől (19 évet tölt rabságban) megszabadulva próbál jobb emberré válni, és ahol és amikor tud, segíteni másokon, a hozzá hasonló szegényeken, „nyomorultakon”. Jean Valjean persze soha nem volt igazán bűnös vagy gonosz, ezért kissé értelmetlen a számomra, hogy úgy viselkedik, mintha a megtestesült gonoszból válna a legjobb emberré. De egy biztos: Jean Valjean az erős, küzdő ember szimbóluma. Az ő legnagyobb ellensége Javert (Russell Crowe), aki miközben Valjean-t üldözi, saját magával is vívódik. Az ő indítékai is értelmetlennek tűnik nekem: Elvileg azért üldözi Valjean-t, mert az egy kenyeret lopott, de nem is tőle, hanem az államtól, melynek persze őre Javert. Azonban lehet mélyebb itt a probléma, mint elsőre látszik, de ez nem derül ki egyértelműen. (Tippem: Javert féltékeny Jean Valjean erejére, kitartására, hogy majd 20 év rabság után sem tört meg.) Russell Crowe sajnos elég egysíkúan játssza ezt az ellenszenves figurát, s karakterfejlődése is kimerül annyiban, hogy miután rájön, valójában értelmetlen haragudnia Jean Valjean-ra, öngyilkos lesz, mert nem tudja feldolgozni Jean Valjean jóságát. Az éhbérért dolgozó, majd prostituálttá váló Fantine (Anne Hathaway) sorsa valóban megindító, de úgy éreztem Hathaway néha túljátszotta a szerepét. És végül a Thénardier házaspár (Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen). Habár az ő szerepük teljesen a komikus kategóriába sorolható és ebben a filmben a dráma, a drámai szerepek a lényegesek, nekem furcsa módon mégis e pár alakítása tetszett leginkább. Tényleg mulatságosak voltak, átjött a fantasztikus színészi játék minden megjátszottság és erőltetettség nélkül. Sajnos nem úgy, mint a többiek, akiknek a jelenetei a túlcsorduló érzelmektől sokszor a giccsbe fordultak át. Valószínűleg a musical műfaj miatt van ez így. (Mellesleg megjegyezném: ahhoz, hogy egy film/musical hatásos és érzelmes legyen, attól még nem kell grimaszolva és hisztérikus módon énekelni. Tessék csak megnézni Björk alakítását a Táncos a sötétben c. filmben!)

A zene számomra nem volt túlságosan kiemelkedő, viszont szép volt és érzelmes. Az énekhangokkal sem volt különösebb probléma. Szerintem a színészek mindent kihoztak magukból, amire képesek voltak. Illetve kiemelném még azt is, hogy a filmben szinte nem is szerepelnek sima, éneklés nélküli beszélgetések. Ugyanis minden párbeszéd és monológ énekelve van, tehát itt nincsenek hagyományos értelemben vett dalbetétek.

Mindent összevetve: A Nyomorultak c. film egy a közepesnél kicsit jobban sikerült alkotás, mely sokszor már szélsőségesen érzelmes és giccses (eszméletlen mennyit sírnak benne), a színészi alakítások jók, de nem kiemelkedőek, a zene és az énekek úgyszintén.

ÉRTÉKELÉS:

Történet: 60%

Karakterek: 65%

Zene: 70%

Látvány: 70%

Összesen: 70%

KEDVENC MUSICAL-EK:

Nem vagyok túlságosan oda a musical-ekért, de van azért néhány amit nagyon szeretek, s nem csak mint musical-t, hanem mint filmet, amiben jó színészek játszanak és jó zenék vannak. Most szándékosan nem sorolnék ide Disney filmeket, mivel azok rajzfilmek és az egy másik lista lenne. Régebbi musical-eket sem fogok most felsorolni, mert mivel nem vagyok rajongója a műfajnak, így sokat nem is láttam közölük.

Az egyik legmegdöbbentőbb és rám legnagyobb hatással lévő film, amely egyben egy sajátosan különc musical is, az a Táncos a sötétben (Dancer in the dark), Lars Von Trier-től. A főszerepet a híres izlandi énekesnő, Björk alakítja, aki a film zenéjét is szerezte. Alakítása félelmetesen megindító és tökéletes, s az ember elgondolkozik azon, hogy hol vannak a színészi mesterség határai. Björk karaktere a dogma-filmben, a végtelenül letisztult környezetben (nincsenek hatalmas, giccses díszletek és kosztümök) eleve rendkívülien összetett: az önmagát gyermekéért feláldozó nő, aki a saját álomvilágába menekül a kegyetlen valóság elől. Nem beszélve a minden pompát nélkülöző, tiszta érzelmeket kifejező dallamokról.

A második helyen áll a Moulin Rouge, Baz Luhrmann-tól, ami pont az előző filmnek az ellentéte. Viszont az ismert dalbetétek feldolgozásai, az énekek (Ewan McGregor és Nicole Kidman tényleg tudnak énekelni!), és a már-már giccses pompa és díszletek, ami a filmet „díszíti” itt fergetegesen néz ki. A Moulin Rouge egy igazi nagy betűs film, tele szép jelenetekkel és érzelmekkel.

A harmadik helyen a Sweeney Todd - A Fleet Street démoni borbélya szerepel, Tim Burton véres musical-je. Ebben az alkotásban leginkább a gótikus sötét világ és a karakterek szintén sötét és sokszor morbidan humoros jelleme fogott meg. Emellett persze a film néhol kegyetlenül brutális. A dalok jók, a tragédia garantált.