Érdekes módon a japánok nagyon értenek a kellemes, kissé melankolikus atmoszférateremtéshez, s ez leginkább bizonyos animéikben vehető észre, nem a filmjeikben.

Mint azt egy korábbi cikkemben említettem, jó pár rajzfilmjükben található meg, érezhető az úgynevezett ’nacukasí’-érzés. Mint írtam, ez egy japán kifejezés/érzés, és szó szerint nem igazán fordítható le magyarra. Nagyjából olyasmit jelent, hogy nosztalgikus, kedves, melankolikus, kívánatos, vágyott, hiányzó, elveszett valami. De szimbolizálhatja az eltűnt gyermekkor utáni vágyódás nosztalgikus érzését is. Én pedig még az elvágyódás kifejezését is a jelentések közé sorolnám.

Nagyjából e köré a ’nacukasí’-érzés köré csoportosulnak a következő filmek, amiket ki szeretnék emelni, az atmoszférateremtés szempontjából.

Az első négy anime a japán Ghibli Stúdió munkája, amelyből három Mijazaki Hajao műve, a negyedik pedig fia, Mijazaki Goro alkotása.

Kezdjük mindjárt Mijazaki mester Mononoke Hime (A vadon hercegnője) című filmjével. Ebben a rajzfilmben a természetbe való elvágyódás, illetve a természettel való szoros együtt-létezés a központi motívum. A film mottója lehetne a rousseau-i „Vissza a természetbe”-kifejezés is. Emellett az egyik főhős, Asitaka belső (saját énjében) és külső (a világban) utazása a másik fontos tényező. A különböző természeti és állatistenek ábrázolásáról nem is beszélve. Tehát a sintó mitológia erősen jelen van a Vadon hercegnőjében.Nem elhanyagolható az sem, hogy Hiszaisi Dzsó milyen csodálatosan szép dallamokat komponált a filmhez.

Mijazaki második legjelentősebb alkotása számomra a Szen to Csihiro no kamikakusi (Chihiro Szellemországban), melyben a főhős, Csihiro, a Mononoke Hime Asitakájához hasonlóan egy belső és külső utazást tesz meg egy másik világban, melyben istenek élnek. Itt is jelentős mértékben érződik a sintoista szemlélet. Az egész filmet valami megfoghatatlan nyugalom járja át, ezt hangsúlyozzák a békés, szavak nélküli jelenetek, nagytotálok, illetve a tájképek, melyek szinte beleégnek az ember retinájába (pl.: Csihiró rizsgombócot eszik az erkélyen és nézi az alkonyodó tájat, vagy amikor csak a vonaton ül és Hiszaisi Dzsó zongorajátékát hallhatjuk). Az elvágyódás érzése itt is megjelenik, nem mellesleg Csihiró felnövéstörténetét is végig nézhetjük a filmben.

A japán rendező harmadik filmjében a Hauru no ugoku siro (A vándorló palota)-ban, melyben szintén az elvágyódás jelenik meg, gyönyörű és végtelen tájakat, mezőket csodálhatunk meg. Ez a film is az utazásról, emellett pedig a hiúságról, s az önző én legyőzéséről szól.

Mijazaki fia, Mijazaki Goro, aki maga is filmes pályára lépett, Gedo Szenki (Földtenger varázslója) című filmjében leginkább a melankolikus hőst (Arren) teremtette meg, aki nem igazán tud mit kezdeni az életével, folyamatos kétségek gyötrik, s retteg a haláltól, az elmúlástól. Ebben a filmben éreztem a legjobban a végtelenséget, ami a hatalmas és a végtelenben szétterjedő tájképeknek volt köszönhető. Sokszor voltak láthatóak a filmben a szereplők a végtelen táj terében, a semmi közepén. Ez a magányt, az egyedüllétet volt hivatott kifejezni. Terasima Tamija pedig ezt a térbeli-időbeli örökkévalóságot és melankóliát öntötte gyönyörű zenei formába.

A Samurai X OVA-k, a Ruróni Kensin című szamurájos manga címszereplőjének életét mutatja be szintén szép zenei kíséretben. Ebben is nagyon hatásos a karakterek lélekábrázolása. (Újra kell nézzem, hogy még tudjak róla bővebben mesélni!)

Hoszoda Mamoru két animéjéről már írtam. A Summer Wars (Nyári Háborúk) című alkotásában a japán többgenerációs nagy család, a vidék-város ellentéte, illetve a technológia-hagyományos kultúra szembeállítása jelenik meg. A film olyan társadalmi-emberi témákat emelt ki, mint az ifjúkori szerelem, összetartozás, család vagy a virtuális világba menekülés problémája.

Azonban Ókami kodomo ame to juki (Farkasgyermekek) című animéje egy másféle, sokkal elvontabb alkotás. Már írtam róla korábban, így most röviden: egyrészt a vidéki élet szépsége, a természethez való közelség, másrészt egy család, két testvér felnövés-története, akiknek választaniuk kell farkas és ember énjük, a társadalmi és a természeti lét között.

Kon Szatosi Szennen Dzsojú (Millenium Actress) című műve egy idős színésznőről szól, aki visszaemlékezik mozgalmas életére, színészi karrierjére, miközben emlékei megelevenednek. A Millenium Actress egy jó példája a ’nacukasí’-érzésnek: A színésznő tovatűnt fiatalkora és élményei élednek fel emlékezetében. „Láthatatlan” szerelme, filmjei és a történelem alakította ifjúkora mind visszavonhatatlanul a múlté már. És mégis csodálatos volt mindez. Kis szomorúsággal, de boldogsággal lép át a túlvilágra, hogy találkozzon azzal akit szeretett, de soha nem ismerhetett meg. A Millenium Actressben egy csodálatos életmű melankolikus lezárását figyelhetjük meg, Hiraszava Szuszumu (Kon állandó zeneszerzője) zenéjének kíséretében.

A The Sky Crawlers (Égenjárók) Osii Mamoru animéje még inkább depresszív, s sokban hasonlít a Földtenger Varázslójához. Az Égenjárók főhőse a pilóta, Kannami Júicsi egy humanoid („emberszerű lény”), aki (Arrenhez hasonlóan) teljesen értéktelennek tartja életét, mivel ő egy olyan lény, aki arra van ítélve, hogy örökké éljen. S ez nem örömet jelent a számára, hanem kiégettséget. Nem képes érzelmeket kifejezni (egyedüli mimikája a semmibe révedő kissé búskomor tekintete), s nem tud senkihez sem kötődni. Az Égenjárókban is remekül vannak ábrázolva a végtelen terek: mikor a például a főszereplő az égen repül, szinte mi is érezzük a határtalan térben való elveszettséget. A nyugalom, s a tágas helyek okozta határtalanság és a kevés karakter a vásznon mind-mind azt érzékelteti, hogy az ember néha mennyire elvágyódik oda, ahol nincsen semmi, csak a végtelen mezők és síkságok. A film zenéjét Kavai Kendzsi szerezte, akinek sikerült olyan szép és letisztult muzsikát készítenie, ami abszolút beleolvad a film hangulatába.